A csapat története:

Pazdera Ignác visszaemlékezései alapján

„1934 őszén Leidinger Gyula alapította meg a pomázi 937. Szent Tarzicius Cserkészcsapatot. A csapat első tagjai voltak: Leidinger Gyula, Klement Ferenc, Klement József, Tregele Kálmán és Pazdera Ignác. Később folyamatosan nőtt a létszám. 1935 tavaszán tettünk fogadalmat, ez után már folyamatosan alakultak az őrsök. Hogy pontosan hány őrs volt és mi volt a nevük, arra már nem emlékszem. A parancsnokunk Leidinger Gyula volt. Ebben az időben Jászóváry Ödön volt az esperes-plébános, a káplán Török Ferenc. A cserkészek a „népházban” kaptak helyet, itt volt a cserkészotthon. A farkaskölykök vezetője Blaton Erna és Plank Margit volt. Bevonulásomig, 1938. októberéig vettem részt a csapat munkájában.

A Pacsira őrs – amelynek én is a tagja voltam – heti két alkalommal, kedden és pénteken tartott foglalkozást. Ilyenkor beszéltük meg a közös programokat, tennivalókat. Az őrs tagjai voltak: Czimmer József, Csupó József, Harcos Lipót, Klement Ferenc, Klement József, Katona Imre, Kvasznyik Ferenc, Pazdera Ignác, Pápai Sándor, Schusztek Pál és Tregele Kálmán.

A közös összejöveteleken, kirándulásokon mindig egyenruhában voltunk. Volt olyan cserkésztársam, akinek sajnos nem volt pénze az igen drága egyenruhára, ezért civilben járt velünk kirándulni, táborozni.

Emlékezetes, nagyon jó kirándulásokat tettünk, amiket sosem fogok elfelejteni. Egy alkalommal 4 napos Duna-parti kirándulásra mentünk Pócsmegyerre. Ez csapat kirándulás volt. Elég fáradtan érkeztünk meg. A hatalmas fűzfák alá gyönyörű tábort építettünk. Nekem volt egy biciklikerékre szerelt kis kétkerekű kocsim, amivel a muníciót szállítottuk. A napos is ezzel jár be a faluba a mindennapi élelmet bevásárolni. A tábor építés után jól esett este lefeküdni. Az éjszaka nyugalmát az őrség vigyázta. Reggel, amikor felébredtünk, láttuk, hogy hiányzik a kondér, a kétkerekű kocsi, minden, ami mozdítható volt eltűnt, még a csapatzászló is. Nem tudtuk, hogy mi történt, elaludt talán az őrség, rablók jártak erre? Nagyon kétségbe estünk. Gyulabá nem tudta tovább nézni aggódásunkat és elárulta, hogy az ő parancsára az őrségben állók felkötöttek mindent a fűzfára. Volt nagy öröm, kacagás, amikor a tréfa kiderült, és megláttuk a feldíszített fűzfát.

Ennek a táborozásnak egy nagyon szomorú emléke is van. Egy alkalommal a bevásárlásból hazaérkező napos kétségbeesve kiabált nekünk segítségért. Kiderült, hogy a falu szélén egy kacsaúsztatásra használt tóban egy alélt kisfiút talált. A segítségére rohantunk, próbáltuk mesterségesen lélegeztetni, újraéleszteni de sajnos már nem tudtunk rajta segíteni. Talán 4-5 éves lehetett. A kisfiú halála nagyon megviselt mindannyiunkat, az arcát most is látom.

Másik nagyon kedves élményem a balatoni biciklis túra volt. Életemben ekkor jártam először a Balatonon, valószínűleg a többiek is. Egy kis kitérővel terveztük az akarattyai táborozást. Az útvonal a következő volt: Pomáz – Szentendre – Visegrád – Esztergom – Komárom – Győr – Pannonhalma – Veszprém – Balatonakarattya. Török Ferenc káplán vezetésével kilencen indultunk a többnapos útra. Komáromban Csupó Józsi bácsi látogatott meg minket, és olyan finom mákos tésztát főzött, hogy az ízét még ma is őrzöm a számban. Komáromból Pannonhalmára indulva gyönyörű gondolatok jártak a fejünkben. Azt hittük, hogy mivel mi katolikus cserkészek vagyunk, és ilyen messziről érkeztünk, az apát úr majd nagyon finom vacsorával fogad minket. Mindenféle finomságra készítettük a gyomrunkat. Nagy csalódás ért, amikor megérkeztünk. Az apát úr nem fogadott, és az Apátság kertjében sem verhettük fel sátrainkat. Azt viszont megengedte, hogy az istálló padlásán aludhassunk, és estére két pár kolbászt küldött a paprikás krumpliba. Így hát az elképzelt pannonhalmi ünnepi vacsorával nem lett semmi. Az apátság épületét is csak kívülről láttuk, a gyönyörű könyvtárat és a többi művészeti értéket nem volt módunkban megnézni.

E picinyke csalódás ellenére is nagyon jól éreztük magunkat. Örültünk, hogy hamarosan a Balatonban fürödhetünk. 2–3 napig élveztük a nagyszerű vízparti élményt. Az idő gyorsan elrohant. Hazafelé Székesfehérváron elmondtunk egy imát Kaszap István sírjánál. Élményekben és eseményekben gazdagon tértünk haza.” (Pomáz, 2001. március 27.)

Leidinger Gyula 1936-ig, míg be nem vonult katonának, volt a cserkészcsapat parancsnoka.

1936-1940-ig Besnyői Gyula, majd 1940-48-ig Ránky Miklós vezette a csapatot.

Az öregcserkészek elmondása szerint a mozgalom felszámolásakor minden iratot elhurcoltak a cserkészotthonból.

Leidinger Gyula, a csapat alapítója

Leidinger Gyula bácsi 1913. április 15-én született a Vas megyei Szarvaskenden. Fémipari technikumot végzett, műszerészinas éveit Nagykőrösön töltötte, ahol levente, majd leventeoktató is volt.

1930-33 között a MESTERLEVÉL megszerzéséhez szükséges gyakorlat elsajátítására barátjával együtt német, francia és olasz autógyárakban kezdett dolgozni. Ezt a hosszú és kalandokkal teli utat kerékpárral tették meg, alig 17 évesen.

A megélhetéshez szükséges pénzt külföldön nagy leleményességgel teremtették elő. Magukról készült képeslapok hátuljára nyomtatták, hogy két magyar fiatalember európai körútra indul biciklivel, de nincs pénzük az útra, kérjük, hogy támogassák őket. Vendéglőkben letették az asztalokra, s megvárták míg a támogatást mellé teszik.

Sikeresen végigjárták a tervezett utat.

Leidinger Gyula (1913-1988)

1933-ban költözött Pomázra, és 20 évesen megalapította a Szent Tarzicius Cserkészcsapatot. Tisztelettel és szeretettel beszélnek róla egykori cserkésztársai.

1935-ben megnősült, családot alapított. 1936-ban a Váci 1. Kerékpáros zászlóaljhoz vonult be katonának. Katonaévei után műszerész iparosként alapított kisipart.

A II. világháború kitörésétől 1941-ig háromszor vonult be katonai szolgálatra, majd 1941. áprilisától 1945. áprilisig frontszolgálatot teljesített, többek között a Magyar Királyi Légierő Közelfelderítő Repülőszázadánál közelfelderítő pilóta is volt. Több légi harcban is részt vett, két alkalommal kilőtték alóla a repülőgépét, de szerencsésen megmenekült.

1945. áprilisban szovjet fogságba esett, 1945. november 10-én jutott haza. A fogságból hazatérve egyetemes műszerész műhelyt nyitott, kerékpárokat, varrógépeket, motorkerékpárokat, rádiókat javított.

A műhelyre államosítása után a helyi Vegyesipari KTSZ elnöke lett, majd a KTSZ megszüntetése után a nyugdíjazásáig az Írószer Szövetkezetben dolgozott.

Munkája mellett, 1947-től önkéntes tűzoltói szolgálatot látott el, majd 1953-tól majdnem haláláig a község önkéntes tűzoltóságának a parancsnoka volt.

Köztiszteletben álló személyiség volt. több társadalmi szervezetben vállalt aktív tagságot és vezetőséget.

Számos magas rangú kormánykitüntetésben részesült, többek között a Tűzbiztonsági Érem bronz, ezüst és arany fokozatában, valamint a Haza Szolgálatáért Érem arany fokozatában.

1988-ban, 75 éves korában hunyt el Pomázon.

1993-ban posztumusz POMÁZÉRT kitüntetésben részesült.

Emlékét tisztelettel őrzik a Szent Tarzicius Cserkészcsapat tagjai.

Az újjáalakulás

A cserkészmozgalom szervezését 1989-ben László Péter kezdte meg Pomázon. A táborozás első élményeit is az ő vezetése alatt ismerhették meg a kiscserkészek.

Harangozó Imre esperes plébános 1991. március 20-án tartotta az alakuló ülést. Ekkor választották meg a fenntartó testület tagjait és Zöldy Imre parancsnokot. E naptól kezdte meg hivatalosan működését a 937. Szent Tarzicius Cserkészcsapat.

A kezdeti nehézségek leküzdésében nagyon sokat segítettek a budakalászi cserkészvezetők (Deutsch József és felesége Ildikó), akik közös kirándulásokra, majd az első próba letételére és később a fogadalomtételre is meghívták csapatunkat. Megtanultunk mi is önállóan dolgozni, szervezni. Az 1992. évi zászlószentelés és a pomázi öregcserkészekkel való első találkozás felejthetetlen mindannyiunk számára.

Lengyel Ferencné Balla Éva néni visszaemlékezése a csapat alapításáról

„…1991. március 20-án tartottuk az alakuló ülést a katolikus plébánián, így ebben az évben a csapat megújulásának 5. évfordulóját ünnepelhetjük. Az egykori csapat nevében Pajor József öregcserkész vett részt a megbeszélésen, akit a fenntartó testületbe is beválasztottunk. Sajnos az elmúlt évben 64 éves korában elhunyt. Ő tőle kapta a csapat az első anyagi támogatást, és halála után felesége 10000 Ft-ot adott át a csapatunknak. Jóska bá által ismertük meg a ma még élő Pomázon lakó öregcserkészeket. A fogadalomtételre és a csapatzászló szentelésére 1992. május 30-án ünnepi szentmisén került sor. Nagyon megható, nagyon szép ünnepség volt. A gyönyörű új zászlót a polgármesteri hivataltól kaptuk ajándékba, ami akkor 54000 Ft-ba került. Az ünnepi szentmisén ott voltak a község vezetői is és néhányan a régi csapatból: Pajor József, Korausz Ferenc, Kovács Pál, Karsai János, Konta Lajos, Fráner László, hogy néhányukat felsoroljam. Sajnos a régi csapatzászló hollétéről senki nem tud biztosat, így az is lehet hogy már nincs meg.

Hála Istennek a rendszerváltásért, most már szabadon működhetnek a cserkészcsapatok, bennünket a község vezetői erkölcsileg is és anyagilag is támogatnak. 1994-ben a katolikus egyház felújította a volt “népházat” ahol egy szobányi területen a cserkész otthon is helyet kapott. A kezdeti Igen rossz körülményekhez képest (amikor egy Füstölgő kályhába otthonról vittük a tűzifát foglalkozásokra, hogy a nagyon hideg, vizes falu helyiségbe egy kis meleget tudjunk varázsolni) ma már egy nagyon szép, tiszta, jól fűtött otthonban tudunk dolgozni. A csapat létszáma sajnos változó. Volt már 46 fő is a létszám, Ma sajnos csak 27 fő. Ennek okát abban látom, hogy kezdetben sok gyereket csak a mutatós egyenruha vonzó az életformát mert túl nehéznek találta. Másrészt, ahogy elérik a 18-20 éves kort tanulmányait miatt elkerülnek Pomázról és a csapattól is. A csapat jelenlegi tagjai 1992-ben és 1993-ban tettek fogadalmat, és ők stabilnak mondhatók. A legsürgetőbb feladatunk az elkövetkező időkre az lesz, hogy kiscserkészekkel bővítsük a csapat létszámát, akik 8-10 éven át is köztünk maradhatnak.

1991. október 23-án összehozott minket a sors Plank Antal öreg cserkész el egy községi ünnepségen. Megható volt a találkozás mindannyiunk számára, amikor kiderült, hogy egykor ő is tagja volt annak a csapatnak, amelyiknek a nevét viseljük.  Toncsibá az első pillanattól kezdve igen nagy szeretettel patronál bennünket. Tőle kaptuk meg az emlékezetében élő cserkészek névsorát, teljesebb lehetett a miénk is. Rendszeresen küldött írásos és fényképes tájékoztatókat az ettlingeni és más cserkészcsapatok életéről, kezdeményezte a kapcsolatfelvételt német cserkészcsapatok. A Németországban megjelenő, házról szóló írások a mindig frissiben kapjuk meg tőle. Testvéri szeretettel nyújtott útmutatásai, tanácsai a mai napig nagyon komoly segítséget jelentenek számunkra. Nem beszélve rendszeres anyagi támogatásáról, az adományok összegyűjtésére és továbbítására. És most, az ő személyét említve eljutottam oda amiért ez a levél meg íródott.

Csapatunk minden tagja nevében szeretném megköszönni a sátor vásárlásához adott nagylelkű adományt. Toncsibá  400 DM-et adott át csapatunk számára. A sátrat itthon fogjuk megvásárolni, mert időnként kedvezményes áron lehet hozzájutni.

(…)

Isten áldását kérve életedre búcsúzom cserkésztestvéri szeretettel

Lengyel Ferencné” (1996.január 13.)

Eddigi táboraink